Ha van oly fényképfelvétel, amelyre a „pillanatkép” kifejezés egy az egyben ráillik, akkor az itt látható mindenképpen az.
A csapdába ejtett pillanat képe.
A feszült pillanat képe.
A nyugalmas, békét sugalló felhőtlen égbolt előtt lezajló drámai és végzetes pillanat képe. Egy elkerülhetetlen, valódi összecsapás...
Egy szeg sorsa nem is lehet más, minthogy mindenestől fába döngöljék. Ezt jól tudja ő is. Ismeretes: izzó kemencében kotyvasztott, formázógépen sodronnyá pödört és megkínzott, vékony testét egyszer oly erőnek erejével kényszerítik az anyag szorításába, hogy attól fogva immár örökös mozdulatlanságra lesz ítélve hátra levő életében. Ami számára maga a szomorú végzet – gondolhatnánk.
Ámde a szeg nem így érzi!
Noha maga is számot vet Fortuna akaratával, békésen várja sorsa beteljesülését: az elháríthatatlant. Szerepvállalásának jóleső tudata (hogy rá igenis szükség van!), nem kis örömmel tölti el vaslelkét. Mert egy szeg bizonyára másként gondolkodik, mint a kő; tán még bölcsebb is lehet annál. Mert egy szeg akkor igazán boldog, ha agyba-főbe verik. Ha deszkába döngölik.
Na, de mi történik akkor, ha ez a kő nem lefelé hull, hanem a képmezőn vízszintesen áthaladva, éppen tovarepül? Akkor bizony minden eddigi okoskodás merőben tárgytalan. Mivelhogy... nem történik semmi.
A szomorú szegnek várnia kell...
Türelmesen várnia a sors csapására.