A fény megérkezett. Százötven millió kilométeres útját szempillantás alatt bejárta. A Nap életadó lehelete immár végleg megpihen a navahók ősi földjének porán, Arizonában.
Page városa mellett látható időnként ez a különös és varázslatos fénytünemény, a messzeség mágikus üzenetével párosulva, amely bárki szemlélő számára úgy tűnhet, akár egy delíriumos, színpompás álom érzékletes képi megfogalmazása. Nem véletlenül áhítozik fotográfusok hada a ritka pillanat után, hogy lencsevégre kaphassa eme világűrből érkező fénycsokor misztikusan színpadias látványát.
Itt haragra gerjedt vizek formázzák kedvükre a földalatti alagutak ki-kiszáradó járatait. A Felső Antilop-kanyon homokkő sziklái közt a Monszun idején váratlanul feltűnik egy természet- szobrász képességeivel megáldott futóár, amely vészes sebességgel elárasztja, s alakítani kezdi az égi fény által minduntalan felkeresett tekervényes útvesztőket. A terület navahó neve mindent elmond: Tse bighanilini – azaz: a hely, ahol a víz sziklákon keresztül fut.
A fenti néhány gondolat jobbára a tudomány világába való. Pedig amint tűnődve elnézem a lágy színek átmeneteit, a vibráló fényeket, óhatatlanul az örökös Rembrandt-szindróma ötlik fel bennem, egyúttal a nagy holland mester művészetének lényegére találom meg a magyarázatot eme nem mindennapinak nevezhető látványban. E szerint tudomásul veszem: világunk „csak” fénnyel és „csak” árnyékkal is kifejezhető! És ábrázolható. Miután a mindenség szülőatyja eredendően maga a fény.
A fény, amelynek lelke van. Ezért ő sem szereti a magányt.
Így aztán... magával hozta az árnyékot is.